Imádom az érzést, amikor egyedül indulok útnak. Izgalmas, bizsergető, szabad. Nem tervezek meg előre mindent, néha csak azt tudom, hogy mikor indul a gép és mikor jön vissza. Hogy hol alszom, mit fogok csinálni pontosan, nem fontos. Egyedül vagyok, csak magamért felelek. Biztos lehetne jobb is, de nem igazán érdekel. És pont ezért lesz így a legjobb. Azt, akkor és úgy csinálok, ahogy nekem a legkényelmesebb. Felszabadító. Mint egy mini vakáció, még ha üzleti út is.
Ha csapattal utazunk, az teljesen más. Másfajta felelősség, de ugyanakkor másfajta nevetések, másfajta élmények is. Amikor 15-20 emberrel együtt akarunk célba érni, gyakran alkalmazzuk a „vezess, kövess” elvet. Megvan, hogy ki dönti el az ülésrendet, ki figyeli a táblákat, ki veszi fel a bérautót, ki vesz internetet és kit követünk szó nélkül, ha nincs kedvünk vagy éppen nem feladatunk gondolkodni.
Egy jó csapatnak mindig van egy közös célja és mindenkinek megvan a feladata, tisztán definiált felelősségi köre, amivel hozzátesz ahhoz, hogy célba érjünk. Abban is hiszek, hogy egy csapatot nem pusztán együtt dolgozó, hanem egymásban bízó emberek alkotnak. Húsz éve választottak meg az iskolai kosárcsapat kapitányának, és azóta vallom, hogy ha olyan célokat tűzünk ki magunk elé, melyek egyedül teljesíthetőek, akkor nem tettük elég magasra a lécet.
Persze néha azt gondoljuk, egyedül rugalmasabbak, szabadabbak vagyunk, de vannak pillanatok, amikor rádöbbenünk, hogy legyőzhetetlenek csak csapatban lehetünk. Nekem erről szólt az Oscherslebenbe vezető út. Húsz éve tudom, de múlt héten újra megerősítést kaptam: egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.
Amikor a versenyhétvége előtti utolsó pillanatban Nagy Dani, akire az elmúlt másfél évet építettük és akivel a jövőt is komolyan terveztük, bejelentette, hogy kiszáll, hirtelen olyan nehézséggel szembesültünk, ami top 3-as az eddigi pályafutásomban. Ráadásul nem ez volt az egyetlen váratlan kihívás: volt egy kritikus 12 óra, amikor konkrétan az sem volt biztos, hogy egyáltalán ott leszünk Oscherslebenben.
A csapat már úton volt Németországba, de én még mindig itthon voltam, mert Michelisz Norbival, aki mindig mindent megtesz a M1RA-ért, megállás nélkül dolgoztunk, hogy legyen új versenyzőnk és minden szükséges papír meglegyen az indulásához. Este 10-11 körül úgy ültem be az autóba egy hosszú és fárasztó nap végén, hogy jó lenne aludni legalább néhány órát, mielőtt kiutazom. Erre megcsörrent a telefonom…
A kamionunk egyik kereke felrobbant a német autópályán, de úgy, hogy még a túloldali keréktakarót is levitte, a gumimaradványok pedig rátekeredtek a tengelyre. A sofőrünk, Attila és a főszerelőnk, Peti ott álltak eszköztelenül egy kamionnal – benne a versenyautókkal és minden felszerelésünkkel – a leállósávban, ami egyrészt nem veszélytelen (főleg a német autópályán), másrészt ott nem lehetett lenyitni a hátfalat, így nem tudtak hozzáférni sem a pótkerékhez, sem a szerszámokhoz.
Az éjszaka közepén kellett kerítenünk egy kamionmentőt, és eljutnunk a legközelebbi pihenőbe, ahol biztonságosan ki lehetett cserélni a kereket. Hajnali kettő és reggel hat között még tartalék sofőrt is szereznünk kellett, mert lejárt Attila megengedett vezetési ideje. Sosem történt ilyen velünk azelőtt, de most nemcsak az egyik pilótánk hiányzott, hanem az is veszélybe került, hogy a versenyautóink időben megérkezzenek Oscherslebenbe.
Nem ezek voltak a legnyugodtabb napjaink, és sajnos nem mindenki azon dolgozott, hogy nekünk könnyebb legyen, de én inkább azokkal foglalkoznék, akik sokat tettek azért, hogy a kedvezőtlen esélyek ellenére minden problémát sikerüljön megoldanunk. Köszönet a MAN Magyarországnak a kamionmentésben nyújtott segítségért és az MNASZ-nek azért, hogy az utolsó utáni pillanatban is meglett Szabó Zsolti versenyzői engedélye, ami nélkül nem indulhatott volna az Európa-kupában.
A legnagyobb köszönet persze a csapatot illeti. Több országhatár választott el minket a megoldáskeresés alatt, de a telefonban mindig megnyugodtam, mert tudtam, hogy kik vannak a vonal túlvégén. Olyan emberek, akik tudnak és hajlandóak csapatban gondolkodni, akik sosem adják fel, bármit rájuk lehet bízni és mindent megoldanak.
Ennek eredménye lett az, hogy Zsolti egy számára teljesen ismeretlen autóban, csapatban, pályán és bajnokságban szerzett 15 pontot beugróként Oscherslebenben úgy, hogy nyolc hónapja nem versenyzett. Ilyenkor érezzük azt, hogy minden erőfeszítésért megérte!
Többször eszembe jutottak az apukák is az elmúlt időszakban, és nem csak azért mert időközben nagybácsi lettem. Szerintem minden fiú életében meghatározó szerepet töltenek be. Gyerekkoromban az enyém egy autósiskolában dolgozott, amikor azt a szlogent adta az intézmény mottójának, hogy „Vezess, kövess…” Valamiért megfogott, de sokáig nem értettem, hogy mire utalhat a három pont a végén. Ma már ki tudom egészíteni: vezess, kövess vagy állj félre!
Leírhatatlanul jó érzéssel tölt el, hogy a M1RA-t olyan emberek alkotják, akik értik ennek a jelentését. Hálás és büszke vagyok, hogy egy ilyen csapathoz tartozhatok!
Bári Dávid
