Gyerekként csak álmodozhatott arról, hogy egy nap bajnok autóversenyző lesz, átlagos családban felnőve a gokart elérhetetlen volt, helyette szimulátorozott, az álom pedig egyre halványult. Csuti Zoltán most mégis egy FIA által regisztrált nemzetközi bajnokság győztese, megnyerte a Swift Cup Europe 1.6-os kategóriáját 2024-ben. Több fordulat kellett ehhez, a M1RA hívása, a #NextMichelisz és egy váratlan esély, de a legfontosabb a kitartása volt. Csuti Zoltán története és sikere szinte kiáltja: soha ne add fel!
– Kezdjük a legelején, mert a múlt hétvégén megszerzett bajnoki címnek a története nem 2024-ben kezdett el íródni. Emlékszel, hogy mikor?
– Körülbelül húsz éves lehet az álom, ami most valóra vált. Alsó tagozatos lehettem az általános iskolában, amikor először megfogalmazódott bennem, hogy autóversenyző szeretnék lenni. Az, hogy egy fiú vonzódik az autókhoz, talán nem nagy meglepetés, de én ezt kicsit tovább is gondoltam. Akkoriban kezdtem el nézni a Forma–1-et, és sok videót láttam Ayrton Sennáról, aki a mai napig a példaképem. Persze gyerekfejjel akkor még nem fogtam fel, hogy ennek a sportnak milyen komoly anyagi vonzata is van, és mennyire bonyolult érvényesülni benne. Átlagos család voltunk, négyen testvérek, nem volt lehetőség arra, hogy elkezdjek gokartozni, ami már belépőszintnek is igen költséges. Szóval elkezdtem más irányba menni, szimulátoroztam már általánosban, és ekkor ismerkedtem meg Báldi Gergővel, akivel innentől gyakorlatilag végigkísértük egymás pályafutását.
– Ez az az időszak, amikor még hittél benne, hogy autóversenyző lehet belőled egy nap?
– Ahogy egyre idősebb lettem, úgy vált egyre világosabbá, hogy ez egy szinte elérhetetlen cél. A szimulátorozásnak viszont rengeteg köszönhettem. Megtanultam nyerni, stresszhelyzet kezelni és ami szerintem a legfontosabb, azt is, hogyan kell veszíteni. Alázatra is tanított, amiből nemcsak versenyzőként, hanem emberként, a személyiségem fejlődését tekintve is sokat profitáltam. De mivel az autóversenyzés, mint karriercél, nem tűnt reálisnak, a középiskolában már azon kellett gondolkodnom, hogy mi adhat biztos, kiszámítható jövőt. Gépészmérnöknek tanultam tovább, ami nagyon érdekelt is, ehhez viszont el kellett hagynom a családi otthont, elköltöztem Kiskunhalasról. Az rögtön egyértelművé vált, hogy egy kollégiumi szobán másokkal osztozva nem lehet éjjel-nappal szimulátorozni, így azokban az években gyakorlatilag csak hétvégente, otthon gyakoroltam, és kicsit eltávolodtam ettől a világtól. Akkor már egyáltalán nem gondoltam arra, hogy a gyerekkori álom valóra válhat.
– Báldi Gergő, aki ma már a Ferrari profi szimulátorversenyzője, elmondta korábban, hogy az ő szimulátoros karrierje is szinte megrekedt már, amikor 2019-ben megalakult a M1RA Esports, ami új lendületet adott neki. És te is tagja voltál az induló alapcsapatnak.
– Igen, lényegében én is a M1RA hívására tértem vissza. Akkor már dolgoztam, albérletben éltem, így volt lehetőségem újra szimulátorozni. Bár volt egy kis kiesésem, égett bennem a tűz, hogy újra próbára tegyem magam, pont jókor jött ez a lehetőség. Az viszont egy pillanatra sem fordult meg a fejemben már, hogy eljuthatok egy igazi versenyautóba. Azért kezdtem újra szimulátorozni, mert szerettem csinálni, nem volt más célja.
– A rá következő év, 2020 felforgatta az egész világot, kitört a koronavírus-járvány, leálltak a bajnokságok szerte a világban. És elindult a #NextMichelisz…
– 2020 volt a vízválasztó a pályafutásomban. A #NextMichelisz egy nagyszabású szimulátoros tehetségkutató volt, amelynek a végén a legjobbakat külön felmérték, és a végső győztes egy teljes szezonos versenyzési lehetőséget kapott igazi versenyautóval. Több mint négyezer induló volt, én pedig eljutottam a döntőig, annak is a legvégéig, a legjobb kettőbe, ahol Báldi Gergő és köztem dőlt el a győztes kiléte. Hirtelen olyan közel kerültem az álmomhoz, mint soha azelőtt. Felnőtt, dolgozó emberként tisztában voltam vele, hogy nincs meg a kellő anyagi hátterem a versenyzéshez, így ez egy soha vissza nem tértő lehetőségnek tűnt. Tényleg úgy voltam vele, hogy most vagy soha. És amikor az utolsó lépésnél elvéreztem, az fájt. Nehéz volt feldolgozni. Azt gondoltam, nincs több esély. De az élet olykor kiszámíthatatlan, mert 2021 tavaszán, amikor indult a szezon, amit a #NextMichelisz győzteseként Gergő a Swift Cup Europe-ban teljesíthetett, az első forduló előtt megbetegedett, és nem tudott rajthoz állni. A verseny hetének az elején csörgött a telefonom, a M1RA-tól kerestek, és mondták, hogy azonnal menjek el sportorvoshoz, mert én helyettesítem Gergőt. Azt sem tudtam, hol vagyok…
– Hogyan emlékszel vissza a debütálásra?
– Vegyes érzések kavarogtak bennem. Kicsit rányomta a bélyegét a teljesítményre, hogy rástresszeltem a versenyre, de nehéz volt kezelni, hogy amire annyit vártam és amit már teljesen veszni láttam, váratlanul mégis megtörténik. A szimulátorhoz képest sokkal több információt kellett feldolgozni, az is szokatlan volt eleinte, és összességében többet vártam magamtól. Másrészt viszont valóra vált az álmom, hús-vér versenyzők és igazi autók ellen versenyeztem, ráadásul a Hungaroringen. Hihetetlen volt.
– Autóversenyzők gyakran azt mondják, hogy ez olyan, mint egy függőség, ha egyszer magával ragad, nehéz lejönni róla. Nálad is így lehetett, mert azóta nagy nehézségek árán minden évben versenyeztél.
– Azt éreztem a Hungaroringen, hogy a tempóm megvolt, és hosszabb távon is meg tudnám állni a helyem. Ami hiányzott, az az anyagi háttér volt, amin elkezdtem kőkeményen dolgozni. A nulláról indultam, meg kellett tanulnom a marketinget, át kellett látnom az autósport üzleti dinamikáját. Kutattam a szponzorokat, kaptam cégektől pozitív visszajelzéseket, és sok negatívat is, amelyek csaknem elvették a kedvemet. De végül nem adtam fel, mentem tovább, mígnem 2022-ben és 2023-ban is összejött egy-egy újabb versenyhétvége. Az idei volt az első olyan év, amikor már megvolt a kellő tudásom és kapcsolatrendszerem ahhoz, hogy egy teljes szezon is megvalósulhasson. Segítettek például Formula Studentes egyetemisták is a támogatók megnyerésében. Innen is köszönöm mindenkinek, aki bízott bennem és segített ezen az elképesztően nehéz úton!
– Ha valaki megnézi az eredményeket, azt láthatja, hogy domináltad az évet, a hat időmérőből négyet megnyertél, a szezon első nyolc futamának mindegyikén győztél, összességében pedig a tizenötből tízen. Belülről is ennyire egyértelmű volt, hogy bajnok leszel?
– Egyáltalán nem, mert a legelejétől volt rajtam egy nyomás, hogy nem kerülhetek bajba. Az anyagi keret arra volt elég, hogy teljesítsem a szezont, de egy törés vagy nagyobb probléma az autóval akár rögtön a végét jelenthette volna. Az első két hétvége, ami Magyarországon zajlott, nagyon jól sikerült, lényegében hiba nélkül, de aztán ahogy elkezdődtek a külföldi versenyek, egyből éreztem, hogy a tapasztalat hiánya miatt nehezebb dolgom van. Aztán Csehországban megtörtént a baj, motorhiba miatt fel kellett adnom az első futamot, az a hétvége ment a kukába, és az addig kiépített pontelőnyöm szinte teljesen eltűnt. Három hét volt a következő fordulóig, nagy erőfeszítések árán sikerült rendbe hozni az autót, és az volt a szezon kulcspillanata, hogy a Slovakiaringen már újra rendesen működött is, amiben egészen addig nem lehettünk teljesen biztosak. Összességében a szezon második fele sokkal nehezebb volt.
– Az utolsó fordulóban, Brnóban végül egy futammal az idény vége előtt már sikerült bebiztosítani a bajnoki címet. Mondják, hogy minél többet kell küzdenie az embernek valamiért, annál jobban megbecsüli. Végiggondolva mindazt, amit most elmeséltél, te nem keveset küzdöttél ezért a sikerért.
– Az elmúlt húsz év, a szimulátoros kezdetek, hogy honnan indultam és milyen utat jártam be, mind lejátszódott bennem még az autóban ülve a leintés után. Érzésre ilyen hosszú levezető köröm még sosem volt, annyi minden járt a fejemben, és annyira megkönnyebbültem, hogy a könnyem is kicsordult. Büszke voltam és hálás. Szerencsésnek tartom magam, mert megesett, hogy jókor voltam a jó helyen, ami nélkül nem ment volna, de ugyanakkor büszke is vagyok arra, hogy nem adtam fel, kitartottam a végsőkig. Abban a pillanatban, amikor leintett a kockás zászló, az összes áldozat megtérült, ami leírhatatlan érzés volt.
– Hogyan tovább?
– Mindenképpen szeretném folytatni. A nagy álom valóra vált, bajnok lettem, de most újabb célokat tűzök ki magam elé. Jó lenne feljebb lépni az 1.4-es turbómotoros kategóriába, és ott is megmutatni, mire vagyok képes. Szeretnék az egykori önmagamhoz hasonló gyerekeknek is segíteni, elmondani nekik, hogy soha ne adják fel az álmaikat. Ezt már elkezdtem egyébként, jártam már a volt iskoláimban előadást tartani, és vannak még hasonló terveim, amivel motiválhatom a fiatalokat.
